Fázik a gyertyaláng, hisz hideg a hontalanság.
Értem szól a harang, nincs otthontalan szabadság.
Csavargója voltam, az Anyának s Asszonynak.
Örökké csomagoltam, s vágtam neki a világnak.
Kérges e földön, vajon hol lesz keresztem?
Az élet volt a börtön, de szabadságom lett a vesztem.
Kezem nem fogták, s nem vittek haza.
Őszülőkorom rám hagyták, s lettem mostoha.
Békés kertben kis virágot, úgy szerettem volna.
S a szívem boldogságot, csak a szerelemtől kapna.
Páromba lett volna, a legszebb otthonom.
S csak neki dalolna, szerelmes dallamom.
De vándor sorsom elkísér, s én megyek.
A semmiből kiáltás semmit nem ér, el nem veszek.
Hogy hazám nem lelem, se földben se Asszonyban.
Harangok szóljanak felettem, s nem fulladok kudarcba.
Pálcát tör a remény, de más nem teheti.
Mert az élet volt kemény, s mit adott elveheti.
De én tudom, hogy vagyok aki vagyok.
S harangom hallgatom, én ez maradok.
Suttogó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése