Arcomba kapaszkodnak az esőcseppek,
mintha mosnák mélységem.
S hogy nincs miért siessek,
lassan kell hogy érzéseim megértsem.
A türelem harcol a vággyal,
de a kétely erős.
Oly sokszor vagyok én csak magammal,
és a kesernyés érzés ismerős.
Mert nem hiányzom úgy ahogy szeretnék,
mert nem oltom szomjadat.
Mert csak múló pillanat lenne ha elmennék,
mert nem én váltom valóra álmodat.
A cseppek könnyeimmel szeretkeznek,
s mélységem moshatatlan.
Gyűlölöm magam hogy elengedlek,
s haldoklik a halhatatlan.
Nézz bele az esőbe, s mond ki a nevem,
dobban e a szív hogy hallja?
S hogy ablakodban állsz, elfog e a félelem,
hogy szemed, pillantásom már nem látja?
Most a csendes napok jönnek,
s te keress meg magadban.
Hogy türelmem tied, attól nem félek,
de úgy sírj értem, hogy én is halljam.
Suttogó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése