Van még...

Mint gyertyalángját a fénykoszorú,
úgy öleli lelkem megfáradt testemet.
S halovány a szem mert szomorú,
a szív megpihenne, de nem lehet.

S a pohárban mint Krisztus vére,
vörös lángba borul a bór.
Érzem elmémnek ez menedéke,
s a száraz nedűtől színes lesz a mámor.

Eltapostam negyven évet,
s közben születtem kétszer.
Megéltem már halálos szerelmet,
s haltam bele nem csak egyszer.

De van még a poharam mélyén,
s az idő nekem is körbe, körbe jár.
Ámor talán barát lesz a végén,
s utamon valaki engem is vár.

 

Suttogó