Vendégem volt az éjjel, olyan ritka fajta.
Máshol nem szívesen látott, pedig nem ördögfattya.
Mint jó gazda vendégeltem volna, de ugyan mivel.
Az ágyam szélére ült, s nézett üres szemeivel.
Ő nem beszél, de hallod igaz gondolatát.
S érzed fekete köpenyből áradó, más világ illatát.
Nem kén szagú, s nincs Bűze sem.
Csontos kéz a fanyélen fakó, s még is eleven.
Mesélt a sorsról, s hogy az élet kegyetlen.
Mesélt a lélekről, s hogy az milyen végtelen.
Mesélt az álmokról, s hogy szerencsés a gyermek.
Mesélt az igaz útról s hogy mit higgyünk mi, elveszetnek.
Szent igaz, van mit elhagyunk s van mit elvesznek.
Szerinte az igaz, s érték, bennünk születnek.
Szerinte a halál, az ártatlannak megváltás,
s a bűnösnek büntetés, nincs megbocsátás.
És én nem féltem, megpróbáltam megérteni.
Ostobán kerestem tekintetét, pedig nincs neki.
Mélyen benéztem volna szemébe, s lássam amit kell.
De Ő csak legyintett, s ha letérek utamról lelkem viszi el.
S lám lám, itt az igazság ebben a gondolatban.
Hogy is jutunk mennybe, vagy végezzük pokolban.
Hogy van utunk s ha letérünk elvész bensőnk, ez furcsa.
Pokolra jutni könnyű, mert lelkünk a mennyország kulcsa.
Suttogó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése