A Suttogó

Hát jöjjön a fekete leves, 

nem vagyok se jó, se kedves.
Az élet dobál, egyszer fent majd lent, 

lelkem retkes.
 

Hazug világ szült, s hagyott mocsokban, 

nem változom.
Mosoly után, könnycseppet dörzsölök, 

magam átkozom.

Üvöltöttem ezerszer az égbe, ne gyere közel, 

maradj fénybe.
Én már eltévedtem, így jó nekem, 

sose érek révbe.
 

Vagyunk páran kik csak álmodunk, 

s révedünk messzeségbe.
Eltévedt gyermekek, hagytak magára 

s dobtak szemétbe.

Szét szórom érintésem, 

egy álmokkal teli világban.
Hazug álmok boldogságról, 

s élek mocsokban sárban.
 

Nem változom nem akarok, 

én így élek s mindig lázadok.
Dühöm örök, azzal születtem, 

haragommal boldog vagyok.

Persze meg nemértett vagyok, 

köpd arcomba.
Volt ki már megtette, 

s látta magát mosolyomba.
 

Lepereg, hát nem érted, 

váll vonva tovább megyek.
Érjek bármihez, lépjek bárhova, 

mindig eltévedek.

Suttogó