Hosszú útra lépnék, mélyen hosszúra.
Ahol elbújhatok, s nem lep be útpora.
Ahol szétszórhatom magam, s csendem.
S az út végén, kereszt alá temethetem a lelkem.
S nem fordulnék vissza, ugyan dehogy.
Mennék, csak mennék míg utam el nem fogy.
S nem állnék félre, megkönnyezni a szépet.
Hagynám hogy megtörténjen, s érjen véget.
S ha az út szélén nőne, Sivatagnak Rózsája.
Az lenne az utam, legszebb virága.
De hagynám, s nem tépném le soha.
A szép virág a tegnapé, az én jövőm mostoha.
Most még állok kicsit, s tekintetem a távolban.
Egy érintést ízlelgetek, s tartok magamban.
Arcát már nem látom, eltolt magamtól.
Az idő zenél kegyesen, s nem félek a holnaptól.
Hosszú útra lépek, s ez már az enyém.
Ócskán ballagok, pedig sose voltam szegény.
Elhagyatott dalt dúdolok, s magam hallgatom.
S míg utam tart, mindenem elhagyom.
Suttogó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése