Csak ültem mint árva a lépcsőn,
s adtam az estének gondolatot.
Szemem megakadt holdfénykeringőn,
s a sötét meghallgatott.
Érces hangom nem fújta a szél,
s a csend vállamra tette kezét.
Meghallgattam miről mesél,
s bennem lecsukta szemét.
Súgd meg nekem éjjel,
mire várok még.
Hisz nem élek már fénnyel.
A reményből elég.
Te hogy érintesz?
Ha én magam nem.
Te mitől féltesz?
Magad, s nem engem.
Csillagokkal álmodom,
s lesz otthonom benne.
Lassan, kezed eltolom,
mélységembe Te ne gyere.
Suttogó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése